Tüzes viharfelhőben esőcseppek gyanánt emlékhordozó kulcsok zúdulnak alá. Emlékek özönében navigáljuk életünk hajóját, de vajon mit kezdünk az elődeink által ránk hagyományozott órási emlékanyaggal? Behálózva beleveszünk a múlt árjába vagy utat találunk egy biztos kikötő felé? Mire szolgálnak egyáltalán az emlékek? Teher vagy áldás, hogy emlékezünk? Chiharu Shiota Emlékeső című kiállítása a Szentendrei Képtárban felrázóan erőteljes érzéseket és gondolatokat ébreszt.

Shiota emlékhordozó, régi tárgyakkal dolgozik installációiban, viseltes ruhákkal és cipőkkel, régiségboltban talált bőröndökkel, kopott ablakkeretekkel és mára már hasznavehetetlen kulcsokkal. E történetekkel terhes tárgyakat fekete vagy vörös fonállal szövi körbe, hogy az emberi kapcsolatok bonyolultságát és érzelemgazdagságát tegye láthatóvá. Pályája korai szakaszától, a 90-es évek végétől dolgozik a halállal való félelemteli szembesülés érzésvilágával. Fekete gyapjúfonállal körbeszőtt és sáros, elszenesített tárgyakkal tele terei megrázó mementók a közelmúlt történelméből. Szentendrei Emlékesője ezúttal egy vibrálóan életteli és meleg térbe, egy intim belső világba hív. Legelső, primér reakcióm a vörös fonállal sűrűn beszőtt térbe lépve a bentlévőség érzése volt, mintha a test felnagyított belsejébe, a kapilláris érrendszer fényjárta barlanglabirintusába érkeztem volna.  

Szürreális módon azonban az érfalakról itt régi kulcsok lógnak, kicsi ezüstösek, emberformájúak és  rozsdás fülesek. Egy közeli hozzátartozója elvesztésekor fogant meg a művészben a vágy, hogy összegyűjtsön valamit, amit a kezében tarthat az elhunyttól, s összekösse  az élők jelenét a halottak múltjával. Az installáció mindent mindennel összekötő hálórendszeréből, mint vörös zivatarfelhőből kulcsokban tárolt emlékek áradata hullik ránk. Itt egyetlen emlék, egyetlen elem sem elszakított vagy különálló. S ha a rendszer egy fonala el is van vágva valahol, menten újra összeköttetik.

Az 56. Velencei Biennálé Japán Pavilonjában (2015) Shiota Kulcs a kézben című hasonló, de komplexebb installációjában két régi, kopott csónak állt a vörös fonalas kulcsesőben felfelé álló orral, mintha éppen a viharos tengeren tomboló hullámokkal dacolnának.  A pavilon földszinti terében Shiota óvodás gyerekekkel készített videójában hangzott el az az alapvető kérdés, ami az installáció gondolati vezérfonalául szolgált: Hogyan jöttél erre a világra? A gyerekek szavai, ahogy a világról alkotott legkorábbi emlékeikről beszéltek a maguk szimbolikus, képi nyelvén, élet és halál határmezsgyéjére hívtak, s nem tudtam eldönteni, vajon az élők vagy a holtak szavait hallom át a történeteikből.

Shiota értelmezésében az emlékek kulcsaival a gyerekek az emberiség ősi emléktárába vezető ajtókat nyitottak fel. Ha azonban tengernyi emlékünket mind áthagyományozzuk a következő generációra, mi vár rájuk az élet viharában, s hogyan találnak biztos kikötőt? - tette fel a kérdést a művész az emeleti installációban. Hitoshi Nakano, a pavilon kurátora szerint a csónakok valójában ajándékok, amelyeket mi adunk át gyermekeinknek, hogy átvészeljenek megannyi viharos emlékesőt.

A szentendrei installációból ugyan hiányzik a videó és az öreg csónakok, a hálórendszer végül mégis kiad két csónakszerű alakzatot ott, ahol az érháló összesűrűsödik, összecsomósodik. Ezek a gubanc-csónakok, amelyek sem utazásra, sem átkelésre nem szolgálnak immár, a fonáltengerben rekedtek. Gubó jellegüknél fogva még kettéhasadt bábot, kiürült bölcsőt, de akár koporsót is láthatok bennük.

Üres gubók, héjak ezek, amiket már elhagyott az újraszületett vagy egy másik létformába utazó. Vajon mi mindent hagyunk hátra halálunkkor? Továbbvisszük valamilyen formában az emlékeinket és a tapasztalatainkat egy másik létformába is? A mitológiai bölcsesség szerint minden meghalt léleknek innia kell a halottak birodalmában a Léthé, a Feledés vizéből az újjászületés előtt, mert a felejtés gyógyír, s nem tudnának elhordozni annyi terhet, amennyi az emlékezéssel járna. Ebben a kábulatban azonban nemcsak a személyes emlékezet törlődik ki, hanem a lélek elfeledkezik arról az egyetlen dologról is, amire érdemes emlékeznie, arról, amit eredetéről és úticéljáról tudott. 

Shiota értelmezésében hatalmas, vitális erővel ruházzuk fel emlékeinket, amelyek a múlt, a múló idő és az emberi történelem lenyomatai. Vajon létezik a múlt terhe alóli megszabadulás kulcsa is? Mert a múlttal nem lehet betelni és betöltetni. A lélek valami lényegire akar emlékezni. S ha ezt a kulcsot megtaláljuk, az emlékek hálója lefejtődik. A lélek a felszíni áramlatok mögé lát, és felfog magában valami maradandót.

Az Emlékeső című installáción tizenöt ember dolgozott két hétig több mint húszezer, önkéntesek által összegyűjtött kulcs és több száz kilométernyi  vörös gyapjúfonál felhasználásával. 

Az installáció a Szentendrei Képtárban látható október 16-ig. Szentendre, Fő tér 2-5.

A képek a szerző felvételei.